Negyven százalék

Függetlenül attól, ki, mekkora szavazatarányt ér majd el az önkormányzati választáson, a felnőtt magyar lakosság negyven százaléka egyáltalán nem mozog rendszeresen, derült ki egy felmérésből, és Ludwig Hernyából, amint ezt olvasta, az önismeret eme üdvös pillanatában, máris felbuggyantak a diákkori emlékek: ahogyan társaival egy május végén akképp bojkottálták tüntetőleg a nemzetközi testgyakorlás-népszerűsítő megmozdulást, a kihívás napját, hogy kiültek a kocsmateraszra, terpeszkedő böndővel, némi serital kíséretében, és kitettek egy táblácskát az asztalra, a következő felirattal: “Kihívás? Akkor gyere ki, vazze!”

Ludwig Hernya később, az egyetemen botlott belé a valódi önigazolásba: meglátott egy falfirkát, mely szerint: sport = halál. És, Ludwig Hernya, óvatos ember lévén, nem kockáztatott.

Majd, ahogy kikopott az intézményes oktatás világából, egyúttal a vékonypénzű diáksorból, azaz több jutott a vályúba, ki is tűzte maga elé a célt: év végére a mázsát!

Piszkálták is a kollégái az irodaüzemben, mozogsz te eleget, Hernya, akkora vagy már, mint egy disznó. Mozogni, kérdezett vissza Ludwig Hernya eszelős vigyorral, ugyan már, majd a hullamosó megtornáztat. Őönzetlensége Ludwig Hernya így legalább a maga sajátos eszközeivel hozzátesz valamit a túlnépesedés elleni küzdelemhez.

Hajdú-bihari Napló, 2010. október 2., 3. oldal

Úvébé

Minek magunkat lassan ölni? Nem jobb egyszerre megdögölni?, pöfögött egykor, még az előző életében Ludwig Hernya, izélnek itt a sok három-négybetűssel, úvébé, tébécé, háeggyenneggy, céókettő, ábéess, géesem, elcédé, béenó, ilyenek. A hippiknél legalább még pislákolt valami romantikája, elesdé, elbídzsé, efbíáj, szíájéj… Azt persze észrevette, hogy az utóbbi években hamarabb megeszi a nap a bőrét, illetve ette volna, ha Ludwig Hernya napozna, és nem az irodagyárban aszalódna naphosszat; pedig nem rossz ez az idő, szokta volt mondani nyárvíz idején egykori kedves kollégája az üzemben, csak mi vagyunk rossz helyen.

Utoljára Velencén sült le alaposabban Ludwig Hernya, igen, jól látod, vazze, Velencén, nem Velencében, mit képzelsz, táborozás volt, kotu faházakban, az az igazi, Ludwig Hernya egyik lába Velencén, a másik Kápolnásnyéken, jó szórakozás, ki is született Kápolnásnyéken. Ludwig Hernya persze megoldotta, mármint veresre sült magamagát: igyekezett a bendőjébe minél több sert beborítani, abban van sok bévitamin, jót tesz a bőrnek, meg is lett az eredménye, Ludwig Hernya nem hámlott le. Sőt, mit ad Isten, egyéb haszna is termett e megelőző terápiának: míg a tábor egyik felét valami rejtélyes közösségi gyomor-bél huruttal kellett hurcolni Fehérvárra hodu utu reá, addig a Ludwig Hernya-félék fertőtlenültek gasztroenterálisan, védőital, vazze. Mindez persze tudománytalan konstrukció, de próbáljuk meg élvezni, gondolta Ludwig Hernya, ezek is, ahelyett hogy örülnének a napnak, úgyis olyan sötét van ebben az országban.

Változat. Lásd még: Hajdú-bihari Napló, 2009. június 16., 3. oldal

Lóra, magyar!

Ez már a végítélet, rettent meg Ludwig Hernya, lepillantván a minap az emeleti ablakból. Lovakat látott ugyanis a házak között, ami a panelvárosban legalább annyira vészjósló, mint amikor faluhelyen űrlények szállnak le a kacsaúsztató mellett.

Aztán, még mielőtt átadta volna magát Ludwig Hernya az idők végezetének, maga alá gyűrte mégis a józan ész, ó, hát az üzemanyagárak, persze, igaz is, járjunk inkább lovon, miért ne? A ló gazdaságos, környezetbarát, intelligens, nem utolsósorban pedig őstörténetileg, nemzetarculatilag is kompatibilis, és Ludwig Hernyának eszébe jutott az előző élete, amikor lobogó sörénnyel trappoltak a hordával az öröknek hitt vadászmezőkön.

Aztán, ahogy jobban belegondolt – mert hát ilyen az ember: jobban belegondol, és akkor vége mindennek –, lehet, hogy mégis ott vagyunk csupán, ahol a part szakad. Takarmány, alom, szerszám, kovács, lódoktor, istálló, karám, legelő. A fűzfánkucorgóját, gyűlik ez. És akkor még meg sem vásároltuk magát a derék jószágot. Pedig manapság egyre többen vannak, akik nem tudnak megvenni egy egész lovat, rontott elő Ludwig Hernyából a szociális demagóg. Be kell érniük egy bizonyos részével. Az is hús.

Hajdú-bihari Napló, 2012. január 25., 2. oldal

Tudás, hatalom

Hol elszámoltatás van, ott elszámoltatás van. De, mint korábban jeleztük, a Ludwig Hernya-féléknek nem kell aggódniuk.

Ludwig Hernyának, jut eszébe, már csak azért sem volt mitől tartania, mert ő már réges-rég átélte az elszámoltatást, még jóval a szintén a múltkor említett előrehozott úttörőavatását megelőzően. Még mielőtt bármit elkövethetett volna, elszámoltatták. Így a legbiztosabb. Előre.

Az óvodában, amíg a többiek még javában oda kakáltak, ahová nem kellett volna, Ludwig Hernya már tudott írni, olvasni, számolni. Ez lett a veszte is. Az egyik csoporttársa, aki – fizikai erőfölényében – előszeretettel terrorizálta a társait, Ludwig Hernyát is elővette rendszeresen. Megragadta a nadrágtartóját, és nem engedte. A majomszájú kis izé. És azt mondta, addig nem is ereszti, amíg Ludwig Hernya el nem számol százig. Nagycsoportos korban ez jelentős teljesítménynek számít, Ludwig Hernya kicsit tartott is a feladattól, de – akkor még igencsak nyeszlett lévén – nem volt más választása. Ám végül maga is meglepődött, milyen hamar a végére ért.

És utólag hálát is adhat a sorsnak, hogy jó előre elszámoltatta. Mert Ludwig Hernya így már ötévesen tapasztalhatta, milyen is 20. századi magyar értelmiséginek lenni.

Hajdú-bihari Napló, 2010. november 16., 2. oldal

Nagy test, nagy élvezet

Több száz méter hosszan ástak ki egy körülbelül hat méter széles és megközelítőleg két méter mély sávot a nagy múltú iskolaváros egyik főbb útja mellett, adta hírül a sajtó, nofene, kapta fel a fejét Ludwig Hernya, vajon kiknek készült ez a ménkű nagy gödör, lehet, hogy a végén még tényleg elszámoltatás lesz itt, gyerekek, és Ludwig Hernya önkéntelenül is megigazította volna a nyakkendőjét, ha lett volna rajta; kapkodásra persze nem volt oka, megnyugodhatott: nagy test, nagy élvezet, az Úr mázsás disznajaként kevesebbet szenved majd akasztáskor.

Mindez persze erős és morbid túlzás, amire Ludwig Hernya mindig is kapható volt derűs evilági életében, túlzás, mert hát kinek volna itt tartanivalója ilyesmiktől, ugyan már, alkotmányossági, magán-nyugdíjtalanodási, végkielégítetlenségi, elnéptelenedési aggályok, mit nekünk, így, a forradalom első fél esztendején túl. Nem kell berezelni, jobb lesz, vagy legalábbis olyan biztosan nem marad, mint volt, és ez máris bizakodásra ad okot. Különösen a jámbor Ludwig Hernya-féléknek nincs oka aggodalomra. Vagyis, várjunk csak! Hősünket előrehozottan avatták fel negyedikben úttörőnek…

Hajdú-bihari Napló, 2010. október 28., 2. oldal

Csődörről Vaderbe

“Így teltek-múltak a hetek, sötétségben, szomorúságban.”

Öt milliméter vastag, szürke kábel, nyolclábú csatlakozóval, ahogy átbújik az ajtófejfa furatán, a szemétledobó mellett – egy ideje immár ez Ludwig Hernya lelke számára a kapu, az ösvény a való külvilág – vagy mi a fene – felé.

Ludwig Hernya egykor a soha el nem fogyni látszó pampákon lovagolt a hordával – most pedig egy gép tartja életben a lelkét. Arra van kötve, kedves komputerére, amelynek segítségével az öt milliméter vastag, szürke kábelen keresztül éjjelente közlekedhet a világgal.

Ludwig Hernya lélekzete kényszerű ütemességgel jár ki-be a dróton, mint az a sajátos, régről ismert, fémsötét nehézlégzés, hoo-phh, hoo-phh.
A teste pedig csak energiaforrás mindehhez, meg persze ahhoz, hogy nappalonként robotoljon ennek a szemét társadalomnak, csak a teste, miközben ő éjszaka kísérteni jár vissza a saját való életébe – vagy mi a fenébe. Agyrajáró.

Saját való – mire való? – életébe, az akkoriba, amikor még a tóvidéken tanult bánni az Erővel, s hercegnőt talált, magához is ragadta táltosa nyergébe – most viszont, ha esetleg újabb tündét sodorna elé a sors, a maga tehetetlen sötétségében akkor járna el tisztességesen, ha a leány felé hüvelyk- és mutatóujjának ismerős szorításával nyújtaná karját.

Az van, hogy Ludwig Hernya ráesteledett saját magára. Mert Ludwig Hernya lakását valami büdös, fekete szigetelőszalaggal tekerték körbe, és azóta Ludwig Hernya csak úgy tud szállani, mint a gondolat, csakis az említett vezetéken át, éjfél után, szökdösve, vissza-visszalopva lelkét a világba, no, de ki a vastag túrónak jó ez, mi a célja vele bárkinek is odafönt?

Amíg így van, Ludwig Hernya – végtelen legelők nyugállományú lovagja – versszakokban, fejezetekben állomásozik, vagabond árnyéka filmkockákon bukkan fel, partitúrák sorai közt őgyeleg, ötnyolcadban, páratlanul szépen. Fel sem pillant lerakódott sötétjéből, máris Genfben remetéskedik, vagy Dubrovnikban kopog a cipősarka az erődfalon, esetleg, ha kedve szottyanása úgy engedi, Bachhal fut össze egy párizsi aluljáróban, égszínkék ruhában, szemek zászlajában, hunok táborában, Attila városában, cellájának vak szabadságában.

És – erre megint vág egy keserves szájbavert fintort a sors – a művek világa is csak mű-világ.

No, de amíg energia van, addig nincs nagy baj. Ami pedig mindörökké reményhizlaló: a drótok legeslegvégén egy másik világ kezdődik.

Forrás: Mészöly Miklós: Pozitív, Negatív

 

Gyermekkorom egyik kedves meséje következik alább. Az 1973-as Kincses Kalendáriumban találtam annak idején, most viszont sehol sem lelem nyomát a világhálón, ezért – ha hivatkozni akarok rá – kénytelen vagyok ily módon felidézni, szóról szóra, az akkori kiadás alapján, e kis Mészöly-remeket. Bocsánat. Sőt, remélem, másoknak is tetszeni fog.

 

Mészöly Miklós

Pozitív, Negatív

 

Élnétek csak ti is egy vékony, pévécé drótban, másképp beszélnétek!

Hallottam, mikor az egyik villanyszerelő csak úgy félvállról azt mondja a másiknak:

– Te, én ezt a szálat nem kötöm be, jó lesz tartaléknak.

Márminthogy én, mert rólam volt szó. És valami büdös szigetelőszalaggal körbetekerte a házam kapuját. Képzelhetitek, mit éreztem! Sötétség mindenütt, és még beszélgetni sem tudtam senkivel.

Mesélik, hogy a drótok legeslegvégén egy másik világ kezdődik, s aki egyszer odajut, soha többé nem kívánkozik vissza se a falba, se a drótba, még a villanyórába se.

És most ettől fosztottak meg.

Nem vagyok bosszúálló, de ezt a villanyszerelőt legszívesebben fekete pévécébe csavarnám, és kiakasztanám villámhárítónak, hadd csiklandozza egy kicsit a nagyapám (teljes nevén: Nemes Drótonkívüli Villám – de ez most nem tartozik ide).

Így teltek-múltak a hetek, sötétségben, szomorúságban. Egyik nap aztán a következő történt: furcsa meleget éreztem. Nem tudtam elképzelni, mi lehet. Felültem, figyeltem, s egyszer csak látom, hogy a szigetelőszalag szétnyílik, a fejem éppen kifér a résen. S ahogy jobban körülnézek, hirtelen megszólít valaki:

– Maga kicsoda?

Szép, csengő hangja volt; sokkal szebb, mint az enyém.

– Bocsánat, Pozitív vagyok…

– Igazán? – csodálkozott a kis hang. – Én Negatív.

– Hát ez különös! – kiáltottam fel. – Akivel eddig találkoztam, mind Pozitív volt.

Az ismeretlen nevetni kezdett.

– Ez csakugyan különös. Én se találkoztam mással, csak Negatívval.

Így beszélgettünk, de még mindig nem láttunk egymásból semmit.

– Nem hajolna egy kicsit közelebb? – kérdeztem türelmetlenül.

– Dehogynem, szívesen – mondta ő. – De úgy szorongat itt valami öreg drót, mintha a lánya volnék. Hiába szólítom, egy mukkot se szól. Biztosan elaludt. De mindjárt kiszabadítom magamat.

Kis neszeket hallottam, sercegést. Aztán mintha az arcomba fújtak volna.

– Itt vagyok! – mondta a kis hang.

S összeérintettük a kezünket.

Nem tartott soká, de megérte. Még soha nem éreztem ilyen forróságot. Kis szikra pattant köztünk, s végre megnézhettük egymást. Negatív sokkal szebb volt, mint én. És egészen más.

– Ó… – sikkantott a kicsi hangján.

S már vége is volt. Utána úgy elaludtam a nagy forróságtól, hogy napokig nem ébredtem föl. De lehet, hogy hetekig. Semmire sem emlékszem, csak arra, hogy megint az a kiállhatatlan villanyszerelő pusmog fölöttem.

– Na jó – mondta. – Akkor bekötöm ezt a szálat.

Márminthogy engem. És bekötött. Sok jót nem reméltem ettől az embertől, de legalább mégis történt valami. Mindenesetre annyi változás, hogy sokkal nagyobb lett a lakásom. Futkostam előre-hátra, minden új zugot végigkutattam – csupán ővele nem találkoztam, akivel szerettem volna. Negatív nem volt sehol.

Már nem is nagyon hittem, hogy újra összetalálkozunk, mikor egyszerre kicsapódott a lakásom kapuja. Úgy rohantam ki, mint aki börtönből szabadul… Aztán a többire már alig-alig emlékszem. Csak azt tudom, hogy Negatív is ott állt, megismertem kicsi hangját, és mindjárt összeölelkeztünk.

Akkor történt.

Azt mondják, pontosan ilyen az a másik világ, ami a drótok végén vár ránk. Gömbölyű fényesség, mint valami lámpa. A szikra, amit először váltottunk Negatívval, semmi ehhez képest. Most mindig nyár van, mindig süt a nap.

Tökös csajos pszichó

Az a te bajod, hogy kéne már neked valami jó kis tökös csaj, mondogatta mindig Ludwig Hernyának Big Babó, Kajász Bütyök neje, amikor találkoztak, az rendbe szedne végre.

Hát aszt bisztosz nem, vigyorította el magát ilyenkor Ludwig Hernya, főnökét, a mandrillarcú büróséfet utánozva, hogyisne, hiszen ilyenkor mindig átvillantak az agyán eddigi kardos menyecskéinek lidérces emlékei, és bár az ilyesfajtákba roppant szerelmes tudott lenni, normális kapcsolatot végül sosem volt képes kialakítani velük, ha egyáltalán tudja még valaki itt, mi a normális, és mindig az lett a nóta vége, hogy Ludwig Hernya átkozhatta a saját személyisége mélyén lappangó női ént, miért szeretett bele az említett karakán leányzó lelkének nem is annyira a mélyén nem is annyira lappangó férfiba – eh, inkább hagyjuk.

Vazze, nem jó az, ha túl összetett a csaj személyisége, annál több vele a baj, intette ilyenkor Big Babót Ludwig Hernya, mert volt bőr a pofáján, és ez még csak a pofája volt – nem kapott észbe, hogy egy nő áll vele szemben; nem baj, ennyi bunkóság még férfias is egy kicsit, nyugtatgatta magát, kár, hogy neki nem járt ezért pénz.

Végül azonban rájött a tutira. Ha már a személyiséggel ennyi gubanc van, akkor neki igazából nem is lenne másra szüksége, csak egy hús-vér guminőre.

Sőt, még tovább lépett: ha feltaláló lenne, és magát úgysem tudja soha feltalálni, ő bizony megalkotná az abszolút megoldást a fent vázolt problémára.

Keresztezné a guminőt a háztartási robottal.

UFO-k a Piac utcán

“Debrecen = eJomega+V,Y2eJ”, olvasta mobiltelefonján Ludwig Hernya egy átlagosnak tűnő reggelen, futott a szöveg a kijelzőn, mint a tévében a képernyő alján a friss hírek vagy az idióta sms-ek.

Ludwig Hernyának több sem kellett, máris felragyogott, hiszen a rejtélyes felirat csakis olyasmit jelenthet, hogy a Földet végre megszállják a kicsi, zöld emberkék a világűrből, ráadásul van bennük annyi sárm, hogy épp a cívisvárossal kezdjék. Következésképp a reggel csupán tűnik átlagosnak.

Említsük meg: Ludwig Hernyában is volt annyi sárm, hogy nem kezdett el hanyatt-homlok betelefonálgatni sehová. Nem hívott mentőt, rendőrt, tűzoltót, újságírót, még a telefontársaságot sem tárcsázta, úgyis érte jönnek majd, ha akarnak valamit, pizzát se rendelt, arra a kis időre, minek. A végső megnyugvás csöndes belső derűjével várta inkább a zöld emberkéket. Mert ez nem csupán egy markánsabb hidegfront, amikor a megszállottakban fejreáll az ideg, s égnek a vonalak a menetrend szerinti szándékos tévhívásoktól, ez végre egy kis végítéletecske, egyemmeg!

Ludwig Hernya persze azóta is várja a pöttöm spenótszínű hódítókat, eleinte békésen, de ahogy telt az idő, egyre fogyó türelemmel. Egyesek újabban látni vélik őhernyaságát, amint a Piac utcán baktat föl s alá, ábrázata időnként torz vigyorba rándul, karjával vezénylő mozdulatokat tesz, és félhangosan ismételgeti azt, hogy “Debrecen = eJomega+V,Y2eJ”, mint a végső kozmikus megboldogulás legfőbb mantráját. Egyesek pedig már-már sajnálni vélik, hogy Ludwig Hernyának nem jut vezető pozíció e világon. Mert most, amikor minden annyira elharapódzott, már csak a kis zöld emberkék eljövetelében bízhatunk.

Hajdú-bihari Napló, 2008. május 26., 3. oldal

Amy

Nem volt elég az oslói csaknem száz, még egy nagyot suhintott a kasza. Szégyen és való, Ludwig Hernya jóformán csak a Rehab című dalát ismerte Amy Winehouse-nak, mégis orrba vágta a fiatal énekesnő halálhíre. Hála a sajtónak, előbb hallott a botrányairól, mint zenéjéről, s Amy előbb ragadta meg Ludwig Hernyát fekete kazalhajával és szeme sarkantyújával, mint hangjával. De leginkább az esendő tehetség rokonszenvével, a bukott zseniével, aki mindenkori és múlhatatlan, tűnődött el Ludwig Hernya, bár nem eltűnődni volna jó, hanem eltűnni innen. Úgynevezett normális emberek most azt mondják, úgy kell az iszákos, narkós libának, oda került, ahová való – pedig ők azok, akik sosem tesznek meg eleget, hogy e földön egy kicsit otthonabbul érezze magát a jobb sorsra érdemes talentum.

Amy, ez a gané világ nem nekünk való, vélte Ludwig Hernya, aki hosszú ideje együtt érzett azokkal, akik a földön járni kényszerülvén megbotlanak óriás szárnyaikban – ahhoz viszont, hogy mindkét lábbal a züllés útjára lépjen, ahhoz gyáva féreg volt, saját hernyó, önmagát szétrágó lárva. Amynek az idei Szigetre tervezett fellépését korábban lemondták, most meg már végképp nem jön, a Szigetre amúgy Ludwig Hernya sem megy, ő, mint tudjuk,
a Senki szigetére tart, hazafelé, és oda sem önként, hanem viszik, a hullámok, Amyvel pedig majd találkoznak az égi rehabon.

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.