Gyermekkorom egyik kedves meséje következik alább. Az 1973-as Kincses Kalendáriumban találtam annak idején, most viszont sehol sem lelem nyomát a világhálón, ezért – ha hivatkozni akarok rá – kénytelen vagyok ily módon felidézni, szóról szóra, az akkori kiadás alapján, e kis Mészöly-remeket. Bocsánat. Sőt, remélem, másoknak is tetszeni fog.
Mészöly Miklós
Pozitív, Negatív
Élnétek csak ti is egy vékony, pévécé drótban, másképp beszélnétek!
Hallottam, mikor az egyik villanyszerelő csak úgy félvállról azt mondja a másiknak:
– Te, én ezt a szálat nem kötöm be, jó lesz tartaléknak.
Márminthogy én, mert rólam volt szó. És valami büdös szigetelőszalaggal körbetekerte a házam kapuját. Képzelhetitek, mit éreztem! Sötétség mindenütt, és még beszélgetni sem tudtam senkivel.
Mesélik, hogy a drótok legeslegvégén egy másik világ kezdődik, s aki egyszer odajut, soha többé nem kívánkozik vissza se a falba, se a drótba, még a villanyórába se.
És most ettől fosztottak meg.
Nem vagyok bosszúálló, de ezt a villanyszerelőt legszívesebben fekete pévécébe csavarnám, és kiakasztanám villámhárítónak, hadd csiklandozza egy kicsit a nagyapám (teljes nevén: Nemes Drótonkívüli Villám – de ez most nem tartozik ide).
Így teltek-múltak a hetek, sötétségben, szomorúságban. Egyik nap aztán a következő történt: furcsa meleget éreztem. Nem tudtam elképzelni, mi lehet. Felültem, figyeltem, s egyszer csak látom, hogy a szigetelőszalag szétnyílik, a fejem éppen kifér a résen. S ahogy jobban körülnézek, hirtelen megszólít valaki:
– Maga kicsoda?
Szép, csengő hangja volt; sokkal szebb, mint az enyém.
– Bocsánat, Pozitív vagyok…
– Igazán? – csodálkozott a kis hang. – Én Negatív.
– Hát ez különös! – kiáltottam fel. – Akivel eddig találkoztam, mind Pozitív volt.
Az ismeretlen nevetni kezdett.
– Ez csakugyan különös. Én se találkoztam mással, csak Negatívval.
Így beszélgettünk, de még mindig nem láttunk egymásból semmit.
– Nem hajolna egy kicsit közelebb? – kérdeztem türelmetlenül.
– Dehogynem, szívesen – mondta ő. – De úgy szorongat itt valami öreg drót, mintha a lánya volnék. Hiába szólítom, egy mukkot se szól. Biztosan elaludt. De mindjárt kiszabadítom magamat.
Kis neszeket hallottam, sercegést. Aztán mintha az arcomba fújtak volna.
– Itt vagyok! – mondta a kis hang.
S összeérintettük a kezünket.
Nem tartott soká, de megérte. Még soha nem éreztem ilyen forróságot. Kis szikra pattant köztünk, s végre megnézhettük egymást. Negatív sokkal szebb volt, mint én. És egészen más.
– Ó… – sikkantott a kicsi hangján.
S már vége is volt. Utána úgy elaludtam a nagy forróságtól, hogy napokig nem ébredtem föl. De lehet, hogy hetekig. Semmire sem emlékszem, csak arra, hogy megint az a kiállhatatlan villanyszerelő pusmog fölöttem.
– Na jó – mondta. – Akkor bekötöm ezt a szálat.
Márminthogy engem. És bekötött. Sok jót nem reméltem ettől az embertől, de legalább mégis történt valami. Mindenesetre annyi változás, hogy sokkal nagyobb lett a lakásom. Futkostam előre-hátra, minden új zugot végigkutattam – csupán ővele nem találkoztam, akivel szerettem volna. Negatív nem volt sehol.
Már nem is nagyon hittem, hogy újra összetalálkozunk, mikor egyszerre kicsapódott a lakásom kapuja. Úgy rohantam ki, mint aki börtönből szabadul… Aztán a többire már alig-alig emlékszem. Csak azt tudom, hogy Negatív is ott állt, megismertem kicsi hangját, és mindjárt összeölelkeztünk.
Akkor történt.
Azt mondják, pontosan ilyen az a másik világ, ami a drótok végén vár ránk. Gömbölyű fényesség, mint valami lámpa. A szikra, amit először váltottunk Negatívval, semmi ehhez képest. Most mindig nyár van, mindig süt a nap.
Like this:
Jelezd elsőként, hogy neked ez tetszik: post!
